morfondír

miről beszélek, amikor ponyvázásról beszélek

Képzeld el, hogy 35 fok van és majdnem 90%-os páratartalom! Ha ezt nem tudod elképzelni, akkor képzeld el, hogy amit a klórszagú uszoda GŐZ feliratú kabinjában szoktál érezni, azt most odakint érzed a szabadban. Csak nem bikiniben vagy fürdőatyában vagy, hanem hosszú gatyában és hosszú ujjú pólóban, mert nem akarsz sem leégni, sem kibírhatatlan viszketést kapni a fügefalevelektől. Ez szépen mind rád tapad, mint a régi Pannon GSM rekámban a csókolózó szerelmes párra a ruha a szakadó esőben. Icc jor láááájf… pontosan.

Ha ezt eddig mind sikerült elképzelni, akkor most képzeld el, hogy a munka nagy részéhez le kell guggolnod, és bármennyire próbálsz arra koncentrálni, hogy mire végzel, olyan combjaid lesznek, mint Shelly-Ann Fraser-Pryce-nak (nem a színe miatt, hiszen mondtam, hogy hosszú gatyában megy a meló, meg ez amúgy is egy rasszista vicc lenne…), ezt a motivációt szinte teljesen lelohasztja a talajról az egész testedre visszaverődő pára, amihez a guggolás miatt egészen közel kerültél. Eső után különösen fantasztikus.

Most képzeld el, hogy tűz a nap, és hiába teszel kalapot, előre tudod, hogy semmit sem fog érni. Ugyanis ponyvázni fogsz. Fehér ponyvákkal. A napsugarakat alulról fognak a pofádba világítani.

Ha ezek után valaki arcszaunára áldozna, az bátran jöjjön hozzánk! Ingyen használhatja a ponyváinkat, ha leteríti őket. Azt hiszitek, viccelek, de nem, komolyan fontolgattam idén is, hogy napszemüvegben fogom végezni a melót, mert még a szemem (nem a szemhéjam, hanem belül a szemem) is le szokott égni, de féltem, hogy akkor azt hinnék a munkából hazafelé mellettem elhaladó epernénik, hogy menőzni akarok. Ők a napsugarak ellen valami alufóliaszerű fényvisszaverős anyagból készült hatalmas karimájú, hátul tarkóra lógó kalappal védekeznek. Bizonyára a szemüket is védi, mert nyakig nem látszik belőlük semmi. Ilyet nem szereztem, a napszemüveggel meg nagyon kilógnék a közegből, úgyhogy a ponyvázás minden egyes napján égő, vörös szemekkel távoztam a földről.

Egyetlenegy jó része van ennek a melónak, amikor a szűz tekercsekről tekerjük le a ponyvát. Ezt persze lehet standard módon is végezni, hogy fogod, oszt’ letekered. Akkor ez se túl nagy izgalom, de legalább nem fárasztó, mint a ponyvázás többi része. De lehet belevinni egy kis életet is, és akkor sokkal mókásabb annak is, aki csinálja, annak is, aki véletlenül elhalad a föld mellett, és odapillant. Mint most ti:

De tavaly még ennek a kis szórakozásnak is lőttek egy idő után, mert a félbe fűrészelt tyvek tekercsek az elfűrészelt részeknél sokszor egybetapadtak, a nagy jókedvemben nem hallottam meg a ponyva szakadását, és későn vettem észre, hogy a 40 m-es sor eleje óta egy egyre vékonyodó ponyvacsíkot húzok magam után. Csak annyit mondok, hogy utoljára akkor nézett rám így Atsushi, mikor sót mertem tenni a rizsbe. Nem váltunk el, de utána nem szaladhattam a ponyvákkal. Az a kis jó is odalett.

Pedig nem kellett volna ilyen szigorúnak lennie. Ez az egyetlen olyan munka, amit mindketten nagyon utálunk. Van olyan, amit az egyikünk szeret, a másik nem, ennél tiszta sor, hogy ki végzi el. A másik majd bepótolja úgy, hogy legközelebb megcsinál egy olyan melót, amit meg pont ő szeret. Én például szeretek kötözni, Atsushi kevésbé, neki viszont semmi baja a gyomlálással. Beosztjuk szépen jól összeszokott hitvesek módjára. A gondok ott kezdődnek, amikor egy melót mindketten szeretünk. Mert például trágyázni és földet pótolni, ami egész évben a legnehezebb fizikai munka, perverz módon mindketten szeretünk. Össze mondjuk nem veszünk rajta, de én minden évben megsértődöm, hogy ­- mivel lassabb vagyok -­ nem tudok annyit megcsinálni, mint Atsushi. Tavaly pedig egyenesen berágtam, hogy párhónapos terhesen nem engedte tolni a talicskát.

És aztán itt van a ponyvázás, aminek meg legszívesebben mind a ketten megfeledkeznénk a létéről, de sajnos muszáj megcsinálni. Nem húzunk sorsot, hogy ki csinálja, de ez az egyetlen meló, ami közben senki sem halad gyorsabban a másiknál, és még véletlenül sem csinál meg nagyobb részt belőle, mint a másik. A létezésükről amúgy megfeledkezni sem nagyon lehetne, mert a leszedett ponyvákat nemes egyszerűséggel a fészer mellett, odakint tároltuk. Nem azért, hogy hamarabb tönkre menjenek, és többett ne tudjuk őket használni, ahhoz ez túl sok ablakon kidobott lovetta lenne. Azért voltak kint, mert ha a fészerbe tettük volna a ponyvákat, akkor bent mozdulni sem lehetett volna. Ebből már kiderül, hogy ezeket a ponyvákat nemcsak fel kell tenni, hanem le is kell szedni. A két művelet között pedig csupán 4 hónap telik el.

Ez az egyik legnehezebb benne. Januárban abban a tudatban szedegetni és hajtogatni a ponyvákat, hogy májusban mindezt majd vissza kell tenni. Minden porcikám ágál ellene, de ez megint biztos valami magyar személyiségbeli deficit, mert Atsushinak semmi problémája az ismétlődő munkákkal. Vagy nem ágál ellene, mert tudja, hogy muszáj megcsinálni. Nincs mese, a ponyvák alá nehezen varázsolnánk be a trágyát és a friss földet, és amúgy sem árt a talajnak, ha szellőzik egy nagyot. A felszedés amúgy nem is olyan vészes. Nincs meleg, nem süt annyira a nap, és rombolni mindig könnyebb, mint építeni.

A legnehezebb része a fölöslegesség tudata és az, hogy hajtogatásnál a nedves ponyvák sokszor összetapadnak, és amikor azt hitted, hogy félbe hajtottad, akkor valójában már egy feltorlódott ponyvakígyót húzol magad után. Mint viharos fesztivál után a sátorhajtogatás. Csak nagyobban, és nem vagy olyan rosszul, de a sár és a penész stimmel. Ha szerencséd van, legalább a szél nem fúj.

Ahogy közeledik a május, úgy szorul össze a gyomrunk. Édes mámorral gondolunk a május-júniusi munkákra, hajtásválogatás, óóó, kötözés, hmmmmm, és akkor belerondít a ponyvázás, huhhh. Nemcsak a meleggel és a napsütéssel van a baj, hanem azzal, hogy ez egy pepecselős és macerás munka, amivel csak nagyon lassan lehet haladni. Lehet, hogy gyorsabban menne, ha egy ágyásra ketten, az ágyás két oldaláról tennénk fel a ponyvákat, de tavaly kipróbáltuk, veszekedés lett belőle, és végül lassabb volt, mintha egyedül szenvedtünk soronként. Idén meg már nem is tudtuk volna ketten egyszerre csinálni, mert amíg az egyik ponyvázott, addig a másik a gyerekre vigyázott. Ebben az a legdurvább, hogy voltak napok, amikor a ponyvázást könnyebbnek éreztem. Ez csak egy mellékes kedvcsináló gyerekcsináláshoz.

Tehát egyedül megy a meló. Először kiteríted a ponyvákat. Néha lejátszódik az, ami az összehajtogatásnál is, hogy csak húzod, húzod és húzod, aztán kiderül, hogy összegabalyodott az egész. De összességében még mindig a kihajtatás a munka pihentető része. Következő lépésben elindulsz az egyik ponyva mentén, feéhúzod a támrendszerre, a másik oldalról felhúzod rá a másik félponyvát, és vagy felcuppantod őket a csőre egy direkt erre szolgáló műanyag klipsszel, vagy pedig összekapcsozod őket írószerben vásárolt mezei kapcsozóval. Ezt 40 méteren 19-szer, bár vannak rövidebb sorok is. Ez is elég fárasztó lenne, de nem a fáradással van baj, hanem azzal, hogy néha idegbajt kapok. Mert az esetek többségében nem az van, hogy felpattintod a csőre és kész. A támrendszer felett ugyanis ott futnak a fügefák főágai, és a ponyvát az ág és a cső közötti pármiliméteres résen kellene áthúzni. Szerintem ezzel normális ember nem pepecsel, de a maximalizmusom nem engedi, hogy ne legyen mindenhol tökéletes. A kedvenc részem, amikor már majdnem sikerült, de végül kicsúszik a kezemből a ponvya. Olyankor néha hazamegyek az előre eltervezett munkaidő vége előtt, de úgy, hogy el sem pakolok.

Még ez is oké. A legkínzóbb rész az X alakú fáknál van. Ott ugyanis a támrendszer csövei miatt összekaszaboltuk a ponyvákat, de ha azok a felszerelés után is „nyitva” maradnak, akkor jóformán semmit sem ér a ponyva, égig érő paszulyok fognak onnan előmászni. Itt nem csak a két ponyvafelet kell összekapcsozni, hanem az elszabdalt részeket is.

Ilyenből összesen 148 van, és ahogy elkezded ezeket a vágásokat a ponyva elején összekapcsolni, ahogy haladsz, úgy húzod mindig egy kicsit magad felé a ponyvát. Emiatt nagyjából a sor közepénél már nem érnek össze a felvágott részek. Tavaly addig addig erősködtem, míg csak összeértek. Idén inkább gondolkodtam, vágtam egy darab maradék ponyvát, és megfoltoztam a lukat.

Teljesen elmebeteg, tudom. De nem bírtam úgy, lyukasan otthagyni. Ez az én horror vacuim. Atsushi csak annyit kérdezett, “ráértél patchworkölni?” Én meg úgy néztem rá, mint mikor ő rám, amikor megsóztam a rizst és elszakítottam a ponyvát.

Egy biztos, amikor felkerült végre az összes ponyva, az mindig nagy ünnep. Próbálom nem elrontani a gondolattal, hogy januárban megint le kell majd szedni, hogy jövő májusban újra visszatehessem őket.

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük