morfondír

otthonfekély és honritkulás

Most kivételesen nem azért nem jelentkeztem hetekig, mert sok dolgom volt, hanem mert hazautaztam Magyarországra. És igen, mert előtte pedig halmozottan sok dolgom volt. A földművelés persze nem olyan, mint az irodai munka, de ha szabira mész (már ha egyáltalán el tudsz menni), akkor azért itt is rendben kell vagy érdemes hátrahagyni a dolgokat. Előre is próbálhatsz dolgozni, hogy a férjed ne szívjon annyit egyedül a két hét alatt, amíg nem tudsz neki segíteni, de van, amivel nem lehet előre dolgozni, mint ahogy nem lehet várható virrasztások előtt előre aludni. Hiába akarom én kötözni a fügét, ha még rövidek az ágak, a füge nem akarja, hogy megkötözzem. Ja, nem érdekelt amúgy, akkor is megkötöztem, nem tűröm olyan jól az akaratommal szembeni ellenkezést, úgyhogy még a rövid ágak köré is kötöttem lazán – rendben, mondhatjuk úgy is, hogy jelképesen – egy spárgát. Csak hogy tisztázzuk az erőviszonyokat.

Dolgoztam tehát a végkimerülésig, hogy aztán tudjak aludni a repülőúton, és még édesebbnek érezzem a pihenést. Féltem egyébként ettől az úttól. Sosem gondoltam, hogy valaha honvágyam lesz, de azt hiszem, hogy van néha, illetve valószínűleg folyamatosan van, csak vagy nem veszek róla tudomást, vagy éppen nem jön ki rajtam. Ilyen szempontból a honvágy szónál jobb az angol kifejezés, amit egyébként a japánok is használnak, homesickness. Betegség, mégpedig lappangó, rajtaütés szerűen tör elő időről időre. A honvágy az én herpeszem, ekcémám és pikkelysömöröm. Változatos formákban fordul elő a tényleges vágyakozástól kezdve – „De ennék egy kis kolbászt!” Bárcsak kiülhetnék én is sörözni a Duna-partra!” „De elmennék idén is az Ördögkatlanra!” –, a japán kultúra és emberek gyakran negatív hangnemben történő hasonlítgatásáig – „Nem hiszem el, hogy nem lehet normális sajtot kapni, vagy ha igen, akkor meg kurva drága!” „Nem igaz, hogy nektek csak akkor jó valami, ha márkás!” „Miért ennyire párás itt a levegő?” –, a teljes mértékben megmagyarázhatatlan düh- és érzelemkitörésekig. Ezek a hangulatváltozások a legveszedelmesebbek, mert nem crescendo érkeznek, hanem subito forte csapnak le, forgószélszerűen felkapják a körülöttük lévő tárgyakat, majd ahogy jöttek, elvonulnak a Csendes-óceán felé, alkalmanként pedig földön fetrengős, vigasztalhatatlan sírásban végződnek. Ez már nem is honvágy, nem is homesickness, hanem egyenesen Heimweh, éles mellkasi fájdalommal jár.

Normális ember biztos nem ír le saját magáról ilyesmit, de egyrészt, ahogy az már eddig is kiderült, nem biztos, hogy teljesen normális vagyok, másrészt meg a blog mintha eredetileg valami olyasmit jelentett volna, hogy internetes napló, nem? Csak mi, akik blogot írunk, bizonyára meg vagyunk győződve arról, hogy amit írunk, az túl jó ahhoz, hogy megtartsuk magunknak. Vagy azt hisszük, hogy ami minket érdekel, az feltétlenül érdekel másokat is, és a mi tapasztalataink segíthetnek nekik. Esetleg úgy érezzük, hogy ha elolvassák amit írtunk, akkor nem volt időpocsékolás az írás, mert amúgy ki volna olyan oktalan, hogy írásba öntse csupán a maga kedvéért a saját gondolatait, amik amúgyis ott vannak a fejében. Szóval a blog – mindegy, hogy miért írjuk – egy exhibicionista napló, amit én most terápiára és öngyógyításra is használok.

Amúgy már volt olyan verzió is, hogy inzulinrezisztenciás vagyok, az is lehet, hogy rendellenes pajzsmirigyműködés áll a háttérben, de én újabban azt hiszem, hogy egészen egyszerűen otthonfekélyben és honritkulásban szenvedek. Lehet, hogy az is kicsapja a biztosítékot a rendszerben, hogy folyamatosan idegen nyelven, angolul, de leginkább japánul kell kommunikálnom, ami elől még itthon sem tudok elmenekülni. Persze sokszor van, hogy nem értenek, és én sem értek valamit, de ha el is tudom mondani, amit akarok, akkor sem pontosan azokat a szavakat használom, amiket magyarul használnék, vagy nem is létezik pontosan az a szó, és ha létezik is, akkor is japánul mondom, ami ugye nem ugyanaz. Más a szó hangzása, hangulata, más a hangom, más a hangerőm, más a hanglejtésem, és a férjem erre minden egyes alkalommal, amikor együtt megyünk haza, vagy amikor magyarokkal vagyunk, fel is hívja a figyelmemet. Az idegen nyelven történő kommunikációval nem tudom kifejezni a személyiségem egy részét, és talán ez bosszulja meg magát ilyen rövidzárlatokkal. Legalábbis szeretem ezt hinni. Mindenesetre szeretnék a fejemre egy olyan csapot, mint amilyen Feuerstein lovagnak (a vörös parókás fickó) volt a Szaffiban.

A Japánba költözésünk után tavaly decemberben utaztunk haza először, és amikor visszajöttünk, az otthonfekély három különböző megnyilvánulása kergette egymást reggeltől estig egy kis jetlaggel megspékelve. Ráadásul tél volt, sötét volt, az itteni hőmérséklethez képest hideg volt, és ekkor kezdődtek a legkeményebb munkák a földön. Nem fárasztanék senkit a részletekkel, de ha lenne egy Feuerstein-csapom, akkor végig nyitva hagytam volna, az biztos. Tehát azzal a félelemmel és majdnem teljes bizonyossággal indultam haza – ezúttal Atsushi nélkül, egyedül –, hogy Japánba visszatérve elhatalmasodik rajtam a lappangó hómszikkhájmvé. Nincs nagy meglepetés. A nyári Magyarország ezerszer jobb, mint a téli Magyarország, találkoztam mindenkivel, akitől eddig el voltam zárva, megettem mindent, amit eddig nem ehettem, minden nap jó borokat és jó söröket ittam, voltam színházban, moziban, koncerten, két esküvőn, sőt még kerámia workshopon is. Nyilván nem vagyok a legjobb formában, viszont két dologra rá kellett jönnöm.

Majdnem egy hetet töltöttem a szüleimnél Zalaegerszegen is, és mivel még dolgoztak, egy barátomat leszámítva pedig már senki sem lakik otthon, elég sok időm volt egyedül mászkálni. A szorongás és a kellemetlen gondolatok pedig az ilyen alkalmakra várnak, a napszak egészen mindegy, csak valami olyan tevékenység kell, ami monoton és nem igényel különösebb odafigyelést (séta, mosogatás, zöldséghámozás), és már kúsznak is befelé észrevétlenül. Zárt szoba, áradás, az ajtó alatt lassan, de feltartóztathatatlanul szivárog be a víz, feszegetsz ajtót-ablakot, de már a bokádig ér, felállsz a székre, de már ázik a foszlós térdkalácsod, az utolsó pillanatig tartod a fejedet és az orrlukaidat felfelé és döngeted a plafont (most legalább visszaadod majd a felső szomszédnak a többszöri beázást), végül veszel egy utolsó mély levegőt, hátha addig a pár percig, amíg tart az oxigén, történik valami csoda. Majdnem ilyen, csak itt – bár van egy külső tényező, ami elindítja az áradást – elvileg tudnád szabályozni, hogy mennyire folyik be a víz, sőt be is tudnád tömni az ajtó alatti rést, merészebbek felfeszíthetnék az ajtót, és kimenekülhetnének árral szemben. Feltételes mód kétszer vastagon aláhúzva. Mert a szorongásnak pont az a félelmetes szuperképessége, hogy megbénít, és nem engedi győzni a realitást, az észt és a logikát.

Sétáltam a belváros és a kertváros között ugyanazokon az útvonalakon, ahol régen, a házak között, amik alig változtak. El az étterem mellett, ahol évente egyszer ettünk az évzáró után, és azt választhattam, amit csak szeretnék. Most használtruha-bolt van a helyén, és talán már csak én emlékszem rá, hogy kis összecsukhatós papírernyőt meg csillámló pálmafát tűztek a fagyikehelybe El a zeneiskola melett, ahol az első igazi barátaimmal minden pénteken együtt indultunk haza értelmetlen kacskaringókban, hogy minél hosszabb tartson a beszélgetés. El a parkok és játszóterek mellett, ahol pár évvel később jobb program híján tengettük az időt, szívtuk a cigit, ittuk a sört, meg kábé mindent. Te, ma elkérte a személyimet! És? Semmi, mondtam, hogy nincs nálam. És kiadta? Hát látod. Erre van az a garázs, ahol szombatonként zenéltünk, és valami szilveszteri buli végén is ide keveredtünk. Itt szoktunk pisilni. Ezen a sarkon meg le szoktunk ülni még egyszer, mielőtt hazaérünk. Ég nálatok a villany, anyukád biztos mérges lesz. Akkor is az lenne, ha nem várt volna meg. Nálunk meg mindig ébren vannak. Jó, de a te szüleid nem szólnak semmit. Akkor is ciki. Ebben a tömbben volt egy kínai bolt. Azt hiszem, nem sokáig volt meg, de vettünk itt egyszer anyuval egy kínai legyezőt. Illetve talán kettőt, egyet a tesómnak is. Szinte az egészet beborító páva van rajta, már teljesen megsárgult, de még mindig megvan. Emlékszem a bolt szagára. Ebben a presszóban meg régen néha kaptam egy fagyit. Biztos szar volt, mert nem ez, hanem az olcsó pia volt a fő profiljuk, de akkor örültem neki. Persze én a téli fagyinak is örültem, bár a végén legalább már a tölcsért nem ettem meg, akkor ébredhettem öntudatomra. Mindenesetre bő tíz évvel később kiderült, hogy a hely a gimis osztálytársam apukájáé, és megmutattuk annak a török srácnak is, aki valami nemzetközi program keretében jött pár hétre Magyarországra, és vesztére a felettébb eseménydús Zalaegerszegen szállásolták el nálunk. Ebben a kanyarban egyszer egy hatalamasat nyaltam bicajjal. A könyökömtől a csuklómig apró kavicsok és por épült be a bőr alá. Mennyit jártunk ide könyvtárba! Imádtam nézni a pici színes halakat az aulában, meg ahogy gyűlnek a beírások az olvasójegyemben. Ebben az írószerben elcsent valamit a nővérem, mikor kicsik voltunk, azt hiszem egy radírt. Vissza kellett vinnie és bocsánatot kérnie anyu segítségével. Anyukám szerint volt a nővérem, én úgy emlékszem, én voltam. A mellette lévő presszó korlátjáthoz meg mindig ki volt kötve a Picur, a Sanyi bácsi kutyája, ami vagy nagyon sokáig megvolt neki, vagy mindegyik kutyáját Picurnak hívta, nem tudom. A lényeg, hogy a kutyáról tudtuk, Sanyi bácsi, akinek egyébként két festménye is kint lóg az étkezőnk falán, a közelben van. És persze a kisbolt, ahová büszkén jártam egyedül vásárolni. A visszajáróból néha turbórágót vettem, a kenyeret pedig sokszor megcsonkolva vittem haza. Hiába, nagyon sokat és gyorsan tudok rágni egy saroknyi távolságon is. Általánosban itt vettem a tízórai szendvicsemet, ha kérted, felvágták a zsemlét, és akár egy szeletben tették bele a tíz deka parizert.

Sétáltam, és megtámadott a nosztalgia. És akkor rájöttem, hogy nem Japán szakított el ettől a helytől. Elmentem én innen magamtól az egyetemre, Budapestre, és ha tehettem volna, már sokkal korábban elmentem volna, amikor a nálam két-három évvel idősebb barátaim már mind elhúztak. Nem a város hiányzik, hanem az emberek, akik jórészt már nincsenek itt, és azok a dolgok, amik régen történtek, és akkor sem hozná őket vissza semmi, ha folyamatosan itt lennék. Úgy tűnik, nem honritkulásom van, hanem az fáj, hogy felnőttem. Persze azt is érzem, hogy a nosztalgia szorosan összefügg a honvággyal, úgyhogy különösen nagy veszélyt jelent rám nézve, aki nem tudja visszafogni magában az olyan teljesen értelmetlen érzéseket, mint hogy de kár, hogy vége van, elmúlt, elfogyott, és ezeket a negatív érzéseket hatalmas méretű, elsöprő erejű dühlavinává tudja görgetni. Az is lehet, hogy az érzelmeim fenti leírása bekerül a portugál értelmező kézi szótár saudade szócikke alá. Már csak Cesaria Evorát kéne bejátszani a háttérbe, és tökéletes lenne a körülírás. Kapcsoljátok is be, tessék, a zene segít, a zene sok mindenben segít:

https://www.youtube.com/watch?v=Mo4dmYifj0U

A másik dolog, amire rájöttem, pedig még fájóbb, és még kilátástalanabbá teszi az egész helyzetet. Kezdem elveszíteni a közös valóságot a barátaimmal. Hazamegyek egy rövid időre, többnyire csak párórás találkozásokra futja, és ennyi idő csak arra elég, hogy megosszuk egymással a legújabb fejleményeket. Nem beszélgetés, hanem információcsere. Ha pedig többekkel találkozunk egyszerre, van, hogy elindul egy beszélgetés, aminek nem értem a nagy részét, mert nem voltam a részese valaminek, ami szükséges lenne a megfejtéshez. Jobb, ha valakivel többet tudok találkozni, és még jobb, ha inkább közösen csinálunk valamit. Érzem, hogy muszáj ilyen új közös emlékeket gyártanom, hogy valami még biztosan és szorosan kössön a barátaimhoz és haza. Élményvasmacskák. Jó is volt együtt színházba menni, kerámiázni, és persze az esküvőnek is sokat köszönhetek, garantáltan emlegetni fogjuk egy darabig. Amúgy nem kell külföldre költözni ahhoz, hogy elmenjünk egymás mellett. Valakivel többet találkozom most, hogy évente csak egyszer-kétszer járok haza. Mégis érzem, hogy rengeteg mindenből kimaradok, és hiába megyek haza, nem vagyok igazán otthon. Ami pedig azért nehéz, mert itt Japánban sem vagyok igazán itthon. Vannak barátaim persze, de új barátokkal nem tudom pótolni a régieket, egy-egy személyiséget és több tíz évre visszamenő emlékeket. Nem lehet helyettesíteni az anyanyelven folytatott beszélgetéseket. Közben itt vár a férjem, ide köt a munkám, és rá kellett döbbennem, hogy hiányzott a táj, az óceán, az ételek, a szagok. Kétéltű lettem, vagy ha már amúgy is növényekkel foglalkozunk, akkor kétlaki. Ez most viszont egyelőre úgy csapódik le bennem, hogy sehol sem vagyok, lebegek valahol két hely között. Most akkor választani kéne? Vagy ez így természetes? Elviselhetetlen purgatóriumi állapot.

Minden ilyen kettős és labilis. Bármi ki tud zökkenteni és fel tud kavarni. Elöntenek a könnyek, ha zenehallgatás közben véletlenül fado kerül a playlistbe. Legörbül a szám, amikor féltett kincsként, egyesével rágcsálom az otthonról hozott diót. A visszaérkezés estéjén, amikor már azt hittem, sikeresen átvészeltem egy – amúgy remekül töltött – napot, belebújtam a pizsamámba, amit a nővérem még egyszer kimosott az indulás előtt. Mimike szagú volt. Sírtam. És attól, hogy erre gondoltam, meg csak még jobban sírtam. És nem tudom eldönteni, az lenne-e a jobb, ha megmaradna ez az illat, vagy ha minél hamarabb elpárologna. És arra gondolok, hogyha erősen koncentrálok rá, akkor felszívódik-e vele együtt az otthonfekély.

3 hozzászólás

  • Norbi

    Szomorú, szép és őszinte. Olyan volt ezt olvasni, mint spagettit enni. Finom kaja, de nehéz. Időnként jó belebambulni a múltba. Gondolom, ezt az érzést egy kicsit felszorozza a honvágy, nehogy már könnyű dolgod legyen! Van egy jó meglátás az írásodban, hogy ezek az emlékek már a múlt. Akkor se jönnének vissza, ha otthon törökülésben várnád őket. Néha jó hátranézni, de hátralépni már hiba lenne. A baráti társaság az már más, azt nehéz pótolni. Egy rövid összejövetel tényleg csak információcserére elég. De legalább van találkozás, és nem húszévenként kell talélkozni, mint a régi rokonoknál volt szokás. Talán eljön egyszer az a szerencsés helyzet, amikor a két távoli hely súlya kiegyenlítődik és a függe ültetvény már ugyan úgy fog visszahúzni, mint a zalaegerszegi fagyizó.
    Üdv.: Norbi

  • Ignus

    Húha, egy ideig nem látogattam a blogot (megszületett kisfiam), és ez volt az első bejegyzés. Egyből a mélyvízbe. Fura, de valahogy teljesen át tudom érezni azt amit írtál/érzel, pedgi én nem költöztem külföldre. Csak egy másik városba (kb 5 km-el arrébb). teljesen igazad van, vannak emberek akiktől úgy el lehet távolodni, hogy 15 percre laktok egymással. Velem is megtörtént. Viszont így megvan a lehetősége anak, ami egy pár hónapja megesett, hogy egy ilyen emberrel újra felveszed a kapcsolatot valahogy (véletlen találkozás) és valami újra beindul. Remélem azóta már minden rendben, és sikerült kicsit kizökkenned a hullámvölgyből. No tovább a többi bejegyzésre, alig várom. 😀

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük