fügeség

kutatásunk – mibű’ vesszük ki a zokszigént

Joggal merül fel bennetek a kérdés, hogy mibű’ vesszük ki a zokszigént? Vagy ha nem ismeritek Szalacsi bácsit, akkor az, hogy nem fognak-e szomjan halni a fügepalánták még mielőtt felnőnének? Nyugalom, figyelünk a gyerekekre! Egyelőre nem száraz a torkuk, a mamájuknak gyakrabban. Ültetéskor nyakon öntöttük őket több vödör vízzel… Ja, hogy honnan van a víz, arról beszéljek.

Van valami csapszerűség a földön. Hát gondolom valahogyan csak elárasztották a rizsát. Azt viszont egy évben egyszer kell megtenni, utána talán nem kell nagyon pótolni az áradatot. Ez az elöntés pedig akkor van, amikor még nincs túl nagy forróság, április vége táján. Mi köze ehhez a melegnek? Van valahol egy tavacska vagy inkább vízgyűjtő, amit még sosem láttam, de állítólag nincs is olyan messze, a földünktől feljebb, a környező hegy lábánál (ezt lehet, hogy már csak én képzelem). A környék földjei rá vannak kötve, mindenki ezt csapolja, akinek nincs más módszere az öntözésre. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy ha valaki éppen elég sok vizet használt, akkor neked már nem marad. Valószínűleg egy jó kis rizsárasztás után hiába is tekergetném a csapot, főleg hogy a mi földünk van legalul. Másrészt egy jó kis nyári melegben az esős hónap (június-július) végeztével feltehetőleg a vízgyűjtő már csak a nevében fogyja gyűjteni a vizet. Vagy ha gyűjt is valamit, azt még azelőtt ráereszti az epernéni az eperpalántáira, mire leérne hozzánk. Ja, igen, mert hogy mellettünk a gyakorlatvezetőnk fügeföldjei mellet még egy epertermesztő néni melegházai vannak.

Ez egy másik történet, de persze kanyarodjunk csak el, mert én azt úgy szoktam. Hogy a végén már ne is emlékezzen senki (én sem), miről kezdtem el beszélni. Szóval az epernénit amúgy Atsushi nevezte el epernéninek. Leleményesen, tömören és lényegre törően. Egy néni, aki epret termeszt. De hát minek is magyarázok… Nagyon laza, nagyjából 75 éves néni, aki mopeddel vagy kisteherautóval jár a földjei között. Kisteherautóval akár a járdán is, és így már én is utaztam a platón. Csúcsidőszakban tizenegynéhány 70 fölötti néni jár hozzá dolgozni, mert az eper ilyen biznisz. Rohadt jól keresnek vele, de egész évben dolgoznak, és egyedül nem lehet csinálni. Tehát az is belefér, ha alkalmazol valakiket, és persze ha ezek a valakik nagyjából veled egyidős nénik, akkor még a mulatság is megvan. Epernéni tud élni, a társnénijeit Atsushi meg csak Charlie angyalainak hívja. Egészen fantasztikusan néznek ki, amikor általában hármasával, csizmásan, nap elleni főkötőjükkel sétálnak hazafelé ellenfényben, hogy csak a sziluettjük látszik. Vagy amikor annyian zsúfolódnak be a járdán is minden lelkiismeretfurdalás nélkül közlekedő kisteherautó platójára, amennyien csak felférnek. Hát ezért ők Charlie angyalai. Epernéninek mellesleg elég jó kis tájszólása van, úgyhogy nem szeretek vele kettesben beszélgetni, mert sokszor nem értem, hogy mi van. Bár mint kiderült már többször is, Atsushi sem veszi ki tisztán a dolgokat. Ha ketten vagyunk, amikor megjelenik, akkor mindketten mosolygunk, bólogatunk, Atsushi mond is valamit, aztán miután az epernéni hazament, megkérdezem a j-a-p-á-n férjemet, hogy okéoké, akkor most mit is mondott? Hát… nem tudom. Mentségünkre legyen mondva, hogy epernéni azért elég sokat beszél magában, illetve mond csak úgy dolgokat, hogy nem feltétlenül szánja valakinek. Viszont nagyon kedvesen gondunkat viseli, mert meg van róla győződve, hogy az állami támogatásból, amit kapunk, amíg beindul a fügebiznisz, abból nem nagyon lehet megélni. Úgyhogy mindig hív minket könnyebb-nehezebb munkákra, amit persze kifizet. Tudom, hogy kiváncsiak vagytok, mennyi az annyi, de nem nagyon merem elárulni, hogy nagyjából 1600-1700 forintos órabérért locsoltam az eperpalántákat tavaly nyáron. Meg még kaptunk rengeteg dinnyét és epret is, ami itt egy kisebb vagyon, dinnyét például sosem vennék magamtól. No, ő az epernéni, jegyezzétek meg, mert még biztosan előkerül.

Oké, és akkor most hol is tartottam? A víz. Hogy nyáron már csak pár csepp érne le hozzánk. Ó, hát mi sem egyszerűbb, kutat kell ásni! A fügeiskolások és a temrelőszövetkezetféleség, aminek majd eladjuk a fügét, ha lesz, persze nem tudnak segíteni. Igazából nincs már senki a városban, aki kútásással foglalkozik. Volt egy bácsi, mindenki vele ásatta a kutat, de már meghalt szegény. És azóta nincsenek kutak Japánban, lassan maga a szó is megszűnik, és mindenki otthoni vezetékes vízről fog locsolni. Már ilyeneket vizionáltam, amikor csak előkerült egy ismerős, akinek az ismerőse még igen, ás, de titokban, mert különben mindenki őt kérné meg. Rejtély, hogy hogyan lehet tízmétereket titokban, feltűnésmentesen ásni, de nem firtattam a témát, örültem a leendő kutunknak. Horrorisztikus árakra is fel voltam készülve, mert hát ha senki más nem ás, akkor annyit kérhetnél el, amennyit nem szégyellsz. Na meg persze két hülyétől, akiknek eddig semmi köze nem volt a földműveléshez, meg különösen annyit hérhetnél el, amennyit nem szégyellsz. Ám velünk mindenki kedves és vajszívű. A kútásó bácsi használt hozzávalókat is kajtatott nekünk, hogy lejjebb tudja vinni valamivel az árat. Az árajánlat mellesleg igencsak hozzávetőleges, mert megsaccolni meg lehet, hogy milyen mélyre kell majd ásni, de a mély igazság már csak akkor derül ki, amikor ténylegesen bele ásod magad a dolgokba, a földbe.

Mondjam már, mennyi volt, tudom. Kb. 280 000 jen, ami kb. 670 000 forint. Huh, ezt elég rossz volt leírni. Sebaj, van kút. Jöttek egy szép máricusi napon (március 13-án) és kiásták egy nap alatt, amire azt mondták nagyjából egy hét kell majd rá. Malomkő már nem volt készleten a tetejére, így aztán csatornafedél került rá. Megtévesztés gyanánt, meg hogy nehogy már könnyen felemeljem. De fűztem bele májkászent, amit nem tudok magyarul, de egy fekete erős műanyag zsinór, kötegelő, nem tudom.

IMG_4545.JPG

Tehát van kút. Szépséges, 3,8 méter mélyértelmű. Van víz, elég tiszta, békakirályfi is csak ritkán van benne. Már csak fel kéne húznia valakinek valahogyan. A ki az annyira nem is kérdés, mivel Atsushi beszerzett egy csodaszép gerincsérvet az ásatások közepette. Leárazva vette, és egyelőre úgy tűnik, elég tartós. A hogyanra meg vettünk szép japán vödröt, csak úgy csillog a napfényben. És akkor életemben először (ó, már olyan régen írtam ezt), 28 évesen megtanultam kútról vizet húzni. És most nem azért, nem nagyképűségből, de jól csinálom. Legalábbis szívdöglesztően az fix. Mondjuk volt alkalmam gyakorolni egyből, ültetéskor kb. 250-szer húztam vizet, és ahogy fogy a víz egyre mélyebbről. Mindenki sajnálgatott, de én tényleg élvezem. Bedobom lefelé nézetben a vödröt, jobb esetben nem csapódik neki a falnak, hogy behorpadjon, megmerül, és már húzom is, nehogy túl mélyre menjen. Igazából nem is húzom, mert van olyan pillanat, amikor nem tartom a kötelet egyik kezemmel sem, hanem “feldobálom” a kezeim között. Nem tudom elmagyarázni, látni kell. Szőke fürtjeim libegnek a szélben, hátizmaim domborodnak a napfényben, közben meg-megcsillannak a kifröccsnő vízcseppek. Tiszta agrárpornó.

20180421_110305

Ennek az örömömnek szakadt vége a mai nappal. Bár bevallom, az ültetés után csak egyszer húztam vizet, mert utána mindig hetente kétszer, pont jó időközönként esett az eső. Most meg már nem kell húzni, mert a mai napon ünnepélyesen beszereltük a szivattyút. Rettenetes ez a szó, utálom az összes hasonlót is. Dugattyú, fattyú, hattyú. Ja, nem, azt nem. A szivattyú beszerlése egyébként nem volt olyan vészes, végülis kikupálódtunk már ikás és nitoris (az a japán Ikea) bútorokból. Bármit összeszerelünk bármivel, ha összeilleszkedik, ha nem, ha van hozzá szerszám, ha nincs. De volt egy rész, amit sosem fogok megbocsátani sem a gyártóknak, sem a férjemnek. Soha. Ismétlem soha. Azt, hogy nekem egy átdolgozott pénteki nap után éjfélkor kellett a szivattyú csövébe beleerőszakolnom a műanyag szűrőt és tömítő gyűrűt. Ezeknek a nevében nem vagyok biztos magyarul, meg valószínűleg nem is érdekel senkit, csak annyit képzeljetek el, hogy egy borzasztó kemény műanyag vagy inkább gumicsőbe kellene valahogy beimádkozni két műanyag alkatrészt. Egyrészt az átmérőjüket elnézve, másrészt az anyagukat tekintve lehetetlen tűnik, hogy belemenjenek. Igazi szivattyú.

Az pedig egyenesen kiábrándító, hogy három évi házasság után nekünk ez a péntek esti szex. Folytatódik az agrárpornó, hajszárítóval és forróvízzel próbáljuk melegíteni a csövet, hogy táguljon, a gyantázáshoz használt olajozott törlőkendőkkel zsírozzuk az alkatrészeket, hogy becsusszanjanak (az csak később derül ki, hogy erre a motorolaj lenne a legmegfelelőbb). Emberfeletti erővel gyömöszölünk, izzadok, ordítok, péntek esti romantika. Ha még egy kicsit erőlködtem volna, kakapornó is lehetett volna, de feladtam. Félig azért sikerül betuszkolnom a cuccot, elsőre nem is rossz, most már minden ízemben férfi vagyok.

20180421_110345

Másnap aztán bebizonyosodott, hogy ilyen féltuszkolással sem esik szét a berendezés. Ehhez a szuszakolásos szenvedéshez képest, komolyan, a beszerélés maga nem volt olyan nagy ördöngösség. Úgyhogy örömmel (illetve csalódottsággal a vödrös vízhúzás elvesztése miatt) tudatom, hogy immár slagról tudjuk itatni a gyerekeket.

20180421_140904

 

2 hozzászólás

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük